A történet a rédicsi határátkelőnél kezdődött, ahol a Rex Alapítvány Gazdasági Állatvédő csoportja az élőállat-szállítás szabályainak betartását ellenőrizte egy vágólovakat szállító kamionon. A szokásos, elfogadott és általános borzalmakon kívül (szomjaztatás, éheztetés olykor ezer kilométeren át, dominancia sorrend figyelembe nem vétele stb..) találtak egy olyan lovacskát, amelyet a két mellette lévő annyira összerugdosott, hogy nem tudott lábra állni, így aztán párszáz kilométeren át már taposták is. Ilyenkor a gyakorlat kényszervágás, vagy azonnali elaltatás, de néhány regénybe illő fordulat után, itt nem ez történt.
Az altatásra alkalmas orvos ugyanis nem volt kéznél, a kamionos inkább "sietett", és lemondott a lóról, minthogy az állatvédőkkel tovább huzakodjon. Az állatvédők - harcoshoz illő módon - követelték, hogy a lovat így ne szállítsák tovább. A magyar hatóságok pedig látva a helyzet bonyolultságát, kivételesen hozzájárultak a ló gondozásba vételéhez. Legjobb tudomásom szerint ehhez hasonló eset azóta sem fordult elő az élőállat szállítás, és az állatvédelem gyakorlatában. Sajnos…
A Rex Alapítvány akkor még nem volt felkészülve lótartásra és gondozásra, így a ló Sasvári Sándor színművészhez került, aki kis istállót építtetett neki, és gondoskodott róla, míg fizikailag és ló-lelkileg fel nem épült. Egy idő után a szőre kisimult, formái kigömbölyödtek és szép szeme versenyt csillogott a vöröses "bundájába" vegyült ezüst szálakkal. Nagyon megszépült. Bár, akik ismerték, mindig is annak látták. Miután a gondoskodás ilyen jól “fogott rajta”, felmerült a kérdés, mi legyen a további sorsa, hiszen a lónak a tétlenség is sokat árthat. Ekkor kezdődött Lubica terápiás munkássága egy alapítványnál, ahol több mint száz, különböző módon sérült ember közel 5 évig állt kapcsolatba a halálkaravánból megmenekült lengyel igáslovacskával.
Ajándékba kapott évek voltak ezek, amiket mi, emberek kaptunk ettől a derék munka-lótól. Munkássága első négy évében mozgássérültek, vakok, siket-vakok, súlyosan neurotikus gyermekek lovagolták, és szerették nyugalmát, türelmét, szorgalmát. Öt különböző, sérültekkel foglalkozó intézmény hozta gondozottjait Lubicához, aki válogatás nélkül volt kedves mindenkihez, és tette sokak számára a lovaglást "akadálymentessé". Ezután került a bicskei Kossuth Zsuzsa Gyermekotthonba, ahol szociálisan sérült, halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek tanulhatták meg tőle, milyen jó lehet egy lovat szeretni, és milyen jó, ha egy ló szeret bennünket. Innen, tőlünk került ismét egykori megmentőihez, a Rex Alapítványhoz, ahol, megint terápiás munkát végzett.
Öt évig dolgoztam, éltem együtt ezzel a lovacskával. Sosem okozott csalódást, sem a gyerekeknek, sem nekem. Talán csak most az egyszer, amikor elpusztult. Mert úgy voltunk vele, mint mindenkivel, akit nagyon szeretünk. Azt hittük, sosem múlik el, örökké él. Nem így lett. Nem akartam túl szépet és túl szomorút írni, csak azt, ami történt.
Az állatmentők történelmet írtak cselekedetükkel. Segítségükkel egy ló, a dél-olaszországi vágóhídra utazva megfordult, és szembe ballaghatott a sorsával. Sérült gyermekekkel a hátán hat éven át. Míg erre a kivételes sorsú és kivételesen kedves lóra gondolok, eszembe jut: vajon hány ilyen képességű ló utazhat még azokon a kamionokon, és hogyan lehetne megmenteni őket is?
- Koczka Béla
- Forrás: Lovas történetek című kötet
