Matyi és Laci lovam
Pöttöm gyerekorom óta vonzódtam a lovakhoz. Barátaimnak tartottam őket és ők ezt viszonozták. Bálint György, alias Bálint gazda mesél lovas kalandjáról.
Sok dolgom volt lovakkal, de soha egyetlen ló nem rúgott és nem harapott meg, pedig alkalmaztam az ősi szabályt: a ló számára megoldható feladatokat kell kitűzni, de azok teljesítését tűzön-vízen át meg kell követelni tőlük.
Ezért van az, hogy vérbeli lovas ember, bármennyire szereti a lovát, nem tűri meg a feladat megtagadását. Ha át akarok ugratni egy vizes árkot és a ló előtte megtorpan, makacskodik, toporzékol, farol, akkor addig kell kényszeríteni - akár ostorral és sarkantyúval - amíg teljesíti a számára nem lehetetlen feladatot.
Kisgyermek koromban apám gazdaságában volt egy pár ló. Az egyiket - a feketét - Lacinak, a másikat - a fehéret Matyinak hívták. Nehéz, hidegvérű herélt volt mind a kettő. Igáskocsit, laposkocsit húztak, de nekem szabad volt olykor felülni az egyik, vagy másik hátára. Nem volt ez könnyű dolog, mert rövid lábaimmal nem tudtam megfogni a ló "vékonyát", tehát csak lebegtem, de nem ültem a ló hátán. De ekkor tanultam meg, hogy milyen egyensúlyi helyzetet kell a lovasnak kialakítania ahhoz, hogy biztonságosan üljön. A két igásló nagyon békés természetű volt, meg nem is voltak már nagyon fiatalok. Mégis egyszer Matyi valamitől nagyon megijedt, vágtázni kezdett és egyenesen be akart rohanni az istállójába. Én a hátán trónoltam és kis híján lesodródtam a lóról, amikor berohant az istálló alacsony ajtaján. De fennmaradtam, a ló oldalára simultam és besurrantunk az istállóba. Váradi Pistától - a két ló kocsisától, aki a huszároknál szolgált és voltak tapasztalatai a nehéz helyzeteket illetően - némi feddést; és nagyobb dicséretet zsebelhettem be.
Volt egy kalandom a háború idején is. Századunk Erdélyben, az Olt folyó mellett állomásozott: a hadtápot rendeztük a raktárakban és azokon kívül. Volt az állományban egy fekete mén. Elrontott ló volt, senki se bírt vele, nem tűrte a szerszámot és utálta az istrángot. Sokan megpróbálkoztak azzal, hogy - az egyébként igen szép alkatú és járású - lovat megüljék, de senkinek se sikerült: a ló néhány bakugrással a földhöz vágta lovasát. Én semmibe vett, megalázott munkaszolgálatos voltam, aki zsákokat cipelt, ládákat rakodott és nem fegyverrel, hanem ásóval védte a hazát!
Nyár volt. Félmeztelenül, bakancsban közeledtem a lóhoz, amely rögtön hátracsapta a füleit, vicsorított és kapálta a földet az első lábaival. Közeledtem hozzá, a nevén szólogattam, megpaskoltam a nyakát és a szügyét, nyugtattam, szépen szóltam hozzá és - mit tesz Isten! - a ló meghunyászkodott. Felültem nyereg nélkül (szőrén) a hátára és szépen, szabályosan ügetni, majd vágtázni kezdett, a keretlegények legnagyobb csodálkozására. Talán ezzel szereztem magamnak és társaimnak is némi tekintélyt abban az elvadult, könyörtelen világban.
- Forrás: bálintgazda.hu
- 2013. november 11.
- A fotó 1941-ben készült
NÉVJEGY:
- Dr, Bálint György (Bálint gazda) Gyöngyösön született 1919. július 28-án. Kertészmárnök, író, újságíró, e-rszággyűlési képviselő, a mezőgazdasági tudomány kandidátusa.
