A majdnem európa-bajnok színésznő

Halász Judit, Kossuth és Jászai-díjas, Érdemes Művész középiskolás korában került közelebbi kapcsolatba a lóval és ismerte meg a lovaglás művészetét. A Szilágyi Erzsébet Gyakorló Leány Gimnáziumba járt, amikor egyik osztálytársnője javaslatára hatan - mind leányok- felkeresték a budapesti lovardákat. A tizenöt éves diákokat minden helyről elutasították. De jött az isteni szikra: a Budapesti Honvéd Lovardának két szakosztálya van, az egyikben csak kapnak helyet. Utolsó próbálkozásuk sikerrel zárult.

HALÁSZ JUDIT SZENVEDÉLYES LOVAS VOLT

- A Szilágyi Gimnáziumban tanulókat rózsásfenekű, kakaón nevelkedett budai úri lányoknak nevezték. Tizenöt évesek voltunk, amikor egyik barátnőm a grófok és grófkisasszonyok életéről olvasott. Annyira megragadták a lovakról és a lovaglásról leírt sorok, hogy elhatározta, mi is megtanulunk lovagolni. Hatan voltunk barátnők, igazi városi gyerekek, lovakat egyikünk sem látott közelről. A tény nem tántorított el tervünktől, elkezdődött a kanossza-járás: mindenhonnan kirúgtak bennünket. “Hat csitri, idejönnek, zajongásukkal felborítják a lovarda rendjét ”- hallottuk több esetben. Akkor még nem tudtuk, hogy a lovarda a csönd helye, ott kiabálni balesetveszélyes. A Budapesten létező összes lovardát végig jártuk, de sehol nem kaptunk befogadást. Utolsó ötletünk az volt, hogy menjünk el a Budapesti Honvéd Lovardába, ők két szakosztályt működtetnek. Találtunk egy századost, aki annyira meglepődött a becsörtető hat lány látványától, hogy azonnal felvett bennünket és mondta, hogy keressük meg dr. Kollár Kornélt. Megtaláltuk, de ő egyáltalán nem örült nekünk, talán a pokolba kívánt bennünket, de semmit nem tehetett, a szakosztályhoz tartoztunk: lóra ülhettünk. Két barátnőm az első esés után feladta, a harmadik még lovagolt egy darabig. Végül hárman maradtunk, akik hosszú éveken keresztül edzettünk. Az egyik lányból nem lett soha versenyző, a másik azonban elindult budapesti bajnokságokon. Azokat a versenyeket mi kabátfalvi olimpiának hívtuk. Nagyon komolyan vettem az edzéseket, elindultam minősítő versenyen, budapesti, majd országos bajnokságon. Sokat megnyertem. Az országban én voltam az egyedüli lány, aki ezeken részt vett. Az utolsó felnőtt bajnokságon - ifjúsági versenyzőként - vettem részt. Az országos verseny négy fordulója után, harmadik helyezést értem el a felnőtt férfiak között. Itt osztották ki a Legjobb Női Lovas- díjat. Tizennyolc éves voltam, vágyaim teljesültek. Felvettek a színművészetire és bekerültem a négyfős ifjúsági válogatottba. Az Európa- bajnokságot Velencében tartották. A csapatot Varró József (később 15-szörös bajnok), Ákos Ajtony, (ma már nagy öregje a lovas sportnak) Frank Elemér, (szintén remek lovas volt) és én alkottuk. Frank Elemér és Ákos Ajtony hibátlan pályát futott, én egyet vertem, ami négy hibapontnak számított. Az utánunk következő legjobb, 16 hibaponttal futotta végig a pályát. Őrületes előnnyel vezettünk addig, amíg Varró Jóskát ki nem zárták: háromszor megállt a lova. Az akkori szabályok szerint mind a négy versenyző eredménye számított. Így lettünk csak ötödikek az Európa-bajnokságon. Évekkel később megváltoztatták a szabályt: ma már a négyes csapatból a három legjobb eredményt számítják. Ha akkor is így lett volna, akkor dicsekedhetnék, hogy Európa-bajnok is voltam.

- Amikor első éves voltam a színművészeti főiskolán, egy “kabátfalvi olimpián” súlyos baleset ért. A kulcscsontom két helyen eltört és agyrázkódást kaptam. Egész nyáron a kórházban voltam. Ott kellett döntenem, hogy lovaglás vagy színészet. A kettőt már nem lehetett összeegyeztetni. Nehéz szülés volt. A színészet gyerekkori álmom volt. A sport befejezése viszont azt jelentette, hogy Karakán lovamtól el kell válnom. Egy ilyen szakadás mit jelent, csak az tudja, aki került már közelebbi, szinte baráti kapcsolatba lóval, vagy más állattal. A színészetet választottam, így elveszítettem Karakánt, a barátomat. Frank Jóska kapta meg, aki könnyűsúlyú fiatalember volt, de ő nem tudott kijönni Karakánnal. Az arab félvér lovamat egy Bologna mellett élő, Bondi nevű lókereskedő vásárolta meg.

- Néhány évvel később küldött egy képet Karakánról és egy milánói nőről: ők ketten komoly eredményeket értek el. Karakán már tizenöt éves lehetett, amikor Olaszországba utaztunk. Bologna felé autóztunk, amikor mondtam a férjemnek, hogy látogassuk meg Bondit, hátha tudja, hol van Karakán. Bondi akkor is Magyarországon tartózkodott lovakat vásárolni, a családja pedig nem tudott segíteni. Karakánt nem láttam soha. Évekig nem mentem ki a lovardába, fájt: nemcsak Karakán, hanem a lovaglás miatt, ami egykor a szenvedélyemmé vált.

-Sokat tanultam a lovas-sporttól: etikát, viselkedés-kultúrát, emberekkel való bánásmódot. Bármennyire nevetségesnek is hangzik, a lovakon keresztül megtanulható, hogyan viselkedjünk másokkal. Ma már nem okoz olyan nagy örömöt a lovaglás, a lónak és nekem már nincs közös célunk.

• Ficsóri Erika