Tordy Géza lovas szerepei

2014.01.02 14:50

A  ló csodálatos partner: sztorik a forgatáson >>>

Vissza

Tordy Géza lovas szerepei

2013.12.31 15:09

Egy időben nem sok olyan film volt, amiben Tordy Géza ne lovagolt volna. Ebből adódóan rengeteg érdekes történettel tud szolgálni, amelyek a forgatások alatt estek meg vele és kollégáival. E sztorikból szemezgetünk a következőkben.

- A lóval először a Tenkes kapitánya című filmben találkoztam, 1963-ban. Ez volt az első magyar sorozat. Három vagy négy részben mint vándordiák szerepeltem, lovagolnom is kellett. Akkoriban még nemigen működött a kaszkadőri világ, s rendőrlovasok adták azt a pár embert, aki a filmen játszott, a lószakértőket, a lovakat és a lovasokat. Vezetőjük Pazonyi János volt, nádszál vékony, remek lovasember, meg egy csomó rendőrsrác, a lovasrendőrségtől. Emlékszem, a lóval való első komolyabb találkozásom éjszaka történt. Hát kissé beitaloztunk és néhányan - már nem tudom, kikkel, tán a Madaras Jóska is ott volt - Pazonyival kiloptuk a siklósi vár árkádjából a lovakat. Ott volt elhelyezve az a körülbelül tizenkét ló, amelyik szerepelt a filmben, hevenyészett istállóban, amit ponyvával takartak le. Fölültünk, csak úgy szőrén és elvágtattunk a szőlőkarók között neki a Tenkes hegynek, borpincébe. Aki egy picit is lovagolt, az tudja, hogy vágtában könnyű megülni a lovat, főleg, ha fölfelé megy. Ha lefelé ereszkedik, akkor már inkább szükség van a lovastudásra. A mai napig csodálkozom, hogy életben maradtam. Szerintem az alkohol segített, mert eljutottunk a borospincékig, ahol újabb kvaterkákat vettünk magunkhoz. De amikor lefelé jövet ereszkedtünk! A jó lovas, italos ember eleresztette magát és a lovak ösztönszerűen mentek egymás után... A mai napig egy kísértő, rémisztő gondolat bennem, hogy valamelyik gyerekem, vagy bárkinek a gyereke ilyen körülmények közé kerül, mert igazán nyársra húzott ember lehettem volna. Picit megugrik a ló egy holdvilágos éjszakán, hát az valami rémes tragédiába hullhatott volna. De megúsztam. A lovaglással kapcsolatban ez soha el nem felejthető élményem marad.

- Jancsó nagyon híres filmjében is lovagoltam, a Szegénylegényekben, a végén. De egy hatalmas esésre is emlékszem. Valahol Apajpusztán forgattunk, Dömölki egy kozákokról szóló filmet csinált. Az egyik jelenet kozákroham volt, negyven-ötven lóval, telepített álaknákkal. Én meg csak úgy heccből felültem egy lóra és beálltam közéjük. Nagy hajrá-hajrá, és a lovam alatt elsült egy ilyen telepített akna. A ló leblokkolt én meg (azt mondták, akik látták) mint egy rakéta, szálltam el. Persze a kozák század ment, zúgott fölöttem.
    
- Sok-sok filmben lovaglásztam, de nem tudtam lovagolni. Mondjuk én afféle ügyesebb meg vagányabb srác voltam mindig, szerettem fölülni a lóra. Ez nem volt semmihez sem hasonlítható. Zötykölődtem a lovakon és mindig szégyellem, amikor visszanézem ezeket a filmkockákat. Csúnya dolog ilyen szakszerűtlenül együtt lenni a lóval. És aztán egyszer csak, 38 éves korom körül, jött a 80 huszár. Sára Sándor ezzel a zötyögéssel nem elégedett meg, hanem kiírt nekünk egy komoly, kéthónapos lovasedzést. Pilisborosjenőre jártunk ki csaknem minden nap tréningre, lovasedzésekre. Ezzel együtt nem tudok én lovagolni, nagyképűség lenne mást mondanom, de viszonylag megtanultam és főleg szorgalmas voltam. Ennek köszönhetően a két és fél-három hónapos forgatást baleset nélkül megúsztam és nagyon élveztem. Ez Oguznak a csodálatos lónak köszönhető, akire a mai napig örök hálával gondolok. Gyönyörű szürke mén volt és olyan csodálatosan intelligens, hogy el nem tudom mondani. Vele gyakoroltam, rajta tanultam. Megkértem a rendezőt és a kaszkadőröket, hogy az egész film alatt ő lehessen az én lovam. Sajnos, amikor a Tátrából jöttünk haza - mi emberek autóval, szegény lovak vagonban - valahol megsérült, így aztán a film befejező jeleneteiben, amit Diósjenőn forgattunk, már nem az Oguzon lovagoltam. Nem tudom mi lett a sorsa, de igazán nagy szeretettel emlékszem rá, mert a legcsodálatosabb partner volt. Finomság, előzékenység, odafigyelés jellemezte. Egészen különleges lény volt, nem tudom elfelejteni

- De voltak más érdekes, felejthetetlen élmények erről a forgatásról is. Lengyelországban a Kaszprovi szállóban laktunk és a Tátrai Nemzeti Parkban forgattunk. Busszal vittek ki minket, onnan lóháton mentünk föl a helyszínre. Napi tíz-tizenkét órát töltöttünk nyeregben. Sára megkövetelte, hogy bock nyerget használjunk. Ott, az 1600-1700 méteres magasságban július-augusztusban még hó és jég volt, minden párás, vizes, nem lehetett leszállni, mert a nyereg is rögtön nedves lett. A lengyelektől kaptuk a lovakat erre a filmre, hetven-kilencven ló is volt. Kértük, hogy mének ne legyenek közöttük, ennek ellenére mégis adtak. Így kipróbálhattam, milyen az, amikor ülök a lovamon és egyszer csak a nyakamban horkant a csődör, érzem a leheletét. A kaszkadőröktől megtanultam, hogy kardlappal kell ilyenkor az oldalára ütni és akkor leszáll rólam és a lovamról. A 80 huszár, amely vízválasztó volt - nem csupán a filmtörténet, hanem a színészek életében is - kifogyhatatlan élményt jelentett mindenki számára. Néha az az érzésem, hogy aki részt vett ezen a forgatáson, ennek a filmnek a születésénél, úgy mesél, úgy emlékszik rá, mintha ez lenne az utolsó film...

- Az egyik forgatási nap végén bowlingoztunk. Fapapucs volt rajtam, megcsúsztam és a papucs sarka nagyon megütötte a talpam, pont ott, ahol a kengyel is tartja. Tudtam, hogy a másnapi forgatásban nem vagyok benne, de azért kisántikáltam. Képzelje el, ezer méter magasan volt a helyszín hetven százalékos emelkedőn kellett fölvinni a lovakat, ami még rosszabbá tette a helyzetet, az a sziklák, a nedvesség. A legjobb kaszkadőrök vezették föl őket. Cikk-cakkban kanyarogtak fölfelé. Egyszer csak leszólnak, hogy nekem is föl kell menni. Mondom, minek, nem vagyok benne a jelenetben és különben is fáj a lábam. Nem baj, szólt az utasítás, menjek csak föl. Alig tudtam járni, de nem volt mit tenni, muszáj volt menni. Nosza, fölültem Oguzra (ugye, a hozzá nem értés e tekintetben is világosan látszik) és szépen fölbaktattunk. Olyan finom lába volt, olyan óvatos odafigyeléssel ment, hogy abszolút biztonságban éreztem magam. Kérdezték is, hogy jöttem föl? Hát lovon, mondtam. Erre a legvagányabb kaszkadőrök is elsápadtak, mert elég lett volna, ha csak megcsúszik vagy megbotlik a ló és máris gurulunk lefelé, semmi nem maradt volna belőlünk. Én is utólag ijedtem meg. Kiderült, hogy egy teljesen elmaszkírozott embert kell játszanom, aki csak ül a kunyhója előtt, teljesen mindegy lett volna, ki az, úgysem lehet felismerni.

- Ugyancsak Lengyelország történt a következő is. Egy szép füves területen tábort bont a csapat. Felülnek a lóra s vágtában elindulnak. Nekem van még egy párbeszédem, de közben alig tudom visszatartani Oguzt. A végén felültem, s a ló megugrott vágtába a többiek után. Igen ám, de a füves rész után országút van, ami, hogy korhűbb legyen, fel van szórva kavicsos homokkal, majd árok következik és jön a domb. Az árkot átugrotta, de a kavicsos homokon megcsúszott a lába, s már dőlt is a bal oldalára. Kihúztam a lábam a kengyelből s megtámaszkodtam rajta, ahogy dőlt, így nem estem le. Oguz rögvest fölállt és már vágtattunk is tovább, föl a dombra. Nem tudom, hogy mi ez, talán a rutin...? A forgatás végére nagyon összebarátkoztam a kaszkadőrökkel. Elég kemény népség voltak ezek a fiúk, - akkor még fiúk, most már ők is vénebb legények: Marosi Laci, Pintér Tamás, Ferdinándi Gazsi, itt még megemlíteném Ferdinándi Gézát, akit még valamikor az idők kezdetén ismertem meg, s nagy lovasember az életemben. Olyan palik voltak ők, akik a lóval nagyon mélyen és kőkeményen együtt éltek. Büszke vagyok rá, hogy köztük lehettem és befogadtak.

- Megértettem, hogy a lovaglás olyan, mint minden: a színészet, a futás, a tánc, az ének, mint a gondolkodás. Gyakorolni kell. Semmit nem ér az egész, illetve gyalázatosan műkedvelővé válik az ember, ha csak hébe-hóba ül ló hátára, mert a ló visz és nem én irányítom, csak fáradtság, bosszúság, rossz közérzet, baleset és egyéb rossz vége lehet, s az akkor már nem ér semmit. Így aztán letettem róla, de a mai napig nagyon szép szakasza az életemnek az a pár év. Ráadásul én ezt elég vén fejjel kezdtem tanulni, hiszen a 80 huszár forgatásakor Harminchét-harmincnyolc éves lehettem. Különben síelni is akkor kezdtem. Úgy látszik, én valamilyen elkésett figura vagyok.

- A múltkor teljesen véletlenül láttam a tévében szegény Rényi Tamás barátom utolsó filmjét, az Élve vagy halva címűt. Lovaséletemnek ebből az időszakából őrzök még egy nagy dicséretet. A filmben érdekes szerepet játszottam, Szentapáthy Gábor századost, egy osztrák tisztet. Valahol Keszthely környékén forgattunk. Egy lovas csapattal vadászvágtában üldöztük Noszlopy Gáspárt. Igen gyorsan és szorosan ment a csapat, amelynek élén jómagam lovagoltam. Tehát ott vágtáztunk fel és alá, mellettem a Hargitai Mátyás, mint beosztott lovas lovagolt, ő volt a legnagyobb lovasedző Magyarországon, nagyon becsültem. Egy darabig figyelt, majd azt mondta: “nem is csinálod rosszul”.
   
- A 60-as évek vége felé a németeknek készítettünk egy filmet, bérmunkában. Die letzte Kompanie, Az utolsó csapat, ez volt a film címe a napóleoni háborúban játszódik. Abban is lovaglásztam, de nem is ez az érdekes, hanem a lovak. A vágóhídról hozták szegényeket. Megkötözve álltak, félőrültek voltak, ami nem csoda, hiszen ott robbantottak, mindenféle ricsaj volt. Egy aranyos filmgyári fiú volt a kellékes, és óvatlanul elment az egyik ló mögött, s az homlokon rúgta. Szegény teljesen sokkos állapotba került, ömlött a vér a fejéből, rángatózott, minden baja volt, talán a mai napig sem jött rendbe. Én akkor megtanultam tisztelni a ló farát. Mindig rúgástávolságon kívül kerültem, hiába mondtak nekem bármit. Én azért “lőtávolon” kívül kerülöm ki a ló két hátsó lábát.
Hajdú Ágnes