Már a lóvásár se a régi...
A lókupeckedés igazi tudomány, bár művelői és az adás-vételt képező állatok egyre fogynak. A lóvásáron például szinte kötelező fiatalabbnak mondani az eladásra kínált jószágot, mint amennyi valójában. S hülyének nézik, aki nem alkuszik legalább negyed órát. Így aztán nem csoda, hogy az egymás tenyerét bőszen csapkodó alkudozók látványa megszokott a lóvásárban.
Miként lehet egy öreg gebéből, fiatal lovat csinálni? S hogyan kell szakszerűen alkudni a lóra? E kérdésekről szól az ezredfordulón készült tévés riport. Írásunk a képernyőre került műsor felhasználásával készült. A képek nerm a szereplőpkről készültek, illusztzrációként a 35. Magyar Sajtófotó pályázatra érkezett fotók közül válogattunk.
A nagyecsedi Balogh testvérek, Lajos és Miklós, lónézőbe érkeznek Gusztávhoz.
- Nekünk jó ló kell!
- Attól függ, hogy jöttetek, csuszában, vagy komolyan.
- Nem csuszábolok veled, hanem vevő vagyok.
- Akkor jöjjetek beljebb...
A vevők beljebb jönnek, az áru pedig kijjebb. Gusztáv 370 ezret akar a lóért. Az állat vemhes és ad hozzá ráadásnak még egy hathónapos csikót is.
- Adok kétszázötvenet! - kezdi Miklós.
- Adjál háromnegyvenet!
- Adok kettőhatvanat!
- Komolyan beszélj velem! Ez a ló mindent tud, ami csak létezik. Mindenről felelek neked - erősködik kitartóan Gusztáv.
S folytatják a hosszas számháborút. Minden úgy zajlik, mint mondjuk száz esztendővel ezelőtt. Miklós olykor ugyan belezavarodik a számokba, de haladnak a megegyezés felé. Hosszas vizsgálatok és vizslatások után Lajos próbál bátyja segítségére sietni:
- Jól mondta az öreg az árát, Guszti! Add oda neki, mert jól kéri. Kicsi a ló, add oda neki!
- Nem adom annyiért. Nézd meg, hogy tele van ez a ló! Felelek neked mindenről! - nyomatékosítja Gusztáv és csak nem enged.
Miklós viszont dönt:
- Kicsi a ló, Guszti, kicsi...!
- Mondjál egy igaz árat!
Miklós számolgat, dörmög a bajsza alatt. Guszti megelőzi:
- Adjál háromszázhúszat!
- Mondtam háromtizet, aztán mondjál szerencsét!
Összecsapkodják a tenyerüket és létrejön az üzlet:
- Add ide!
- Vidd el!
- Legyél te is szerencsés!
Végül Lajos felveti a cseppet sem lényegtelen kérdést:
- Guszti, az áldomást te állod?
- Állom én - vállalja Guszti. - Az már csak nem fog ki rajtam!
Nem is fogott ki egyikükön sem. Sőt, Miklós nagyot csettint:
- Szilva?
- Az bizony.
- Jó erős.
- Házi.
S elégedetten elvonulnak a legények. A friss szerzeményt, Táncost is viszik magukkal máris. Tudják, nem csináltak rossz vásárt. Ismerik a módját, miként lehet gebéből paripát csinálni. Otthon, a saját portán több ló is van. Van köztük, amelyikért nemsokára háromszázat kérnek, ha teljesen kész lesz. A felét sem fizették érte. Az ifjabbik Lajos ecseteli:
- Kijavítsuk a lovat, megabrakoljuk és aztán eladjuk.
- Az mit jelent, hogy kijavítják?
- Adunk neki rengeteg abrakot: szénát, lucernát, zabot, tengerit, meg ami van. És kipihentetjük. Ha rossz a lába, megiszapoltatjuk...
Az ifjabbik Lajosnak volt kitől tanulni.
- Volt olyan ló, hogy kehes volt - mondja az idősebb Lajos. - Megvettük, eret vágtunk rajta, kifolyt belőle négy-öt liter vér, azután tormát adtunk neki, kapott csudafamagot és megállítottuk a kehet...
- Mi a csuda az a csudafamag?
- Olyan valami, ami megállítja a kehet. Száz orvos se veszi észre huszonnégy óráig, hogy kehes volt a ló.
- Egy húszéves lóból hány éveset lehet csinálni?
Visszaveszi a szót az ifjabbik Lajos:
- Félidőst biztosan, de akár háromévest is. Kék tintával be kell neki húzni, meg kell reszelni a fogát, s egyből másképpen mutat. Meg az abrak az mindenképpen kell, hogy tényleg szép legyen...
Minden praktika ellenére az üzlet már nem olyan, mint régen volt. Nyíregyházán is van ugyan minden szombaton lóvásár, de vevő alig akad. Miklós és Lajos elsők között érkeznek a vásárba. Szemlélődnek, s közben cigányul beszélgetnek a lóról, hogy az eladó még véletlenül se ismerje meg a kártyájukat.
Pósán Gábor tenyésztő bízik a sikerben. Harmadik hete, hogy semmit sem adott el, csak jár vásárról vásárra. Ennek ellenére vidáman nyilatkozik:
- Azt szokták mondani, két ember megy a vásárra.
- Éspedig?
- Az okos meg a bolond.
- És maga melyik kategóriába tartozik?
- Hol ide, hol oda...
Tíz órára megtelik a vásártér. A gazdák egymás állatait nézegetik. Mindenki eladni akar, vevő sehol. A Balogh testvérek le is lépnek egy picit. A szomszédos bolhapiacon legurítanak egy sört és a régi szép időket idézik, amikor még keletje volt a lónak.
- Volt olyan ló, hogy tizenöt évig tartottuk és eladtuk több mint ötvenszer - emlékeznek nosztalgiával. - Mindig visszahozták, mi meg újra eladtuk.
- Akkor az a ló sok pénzt hozott a konyhára.
- Az biztos. Volt olyan, hogy hetente eladtuk...
Mert ők is, mint minden kupec, reklamáció esetén visszavették a lovat. Persze csak harminc-ötvenezer forinttal olcsóbban. Ez volt a vevő számára a tanulópénz, Baloghék számára pedig a haszon. Hosszú távon azonban ez sem bizonyult jó taktikának: szépen, lassan és módszeresen ellehetetlenítették magukat. De elég szétnézni a piacon, hogy az ember megláthassa: az ügyes kupec most is nagylábon élhet.
A kupec szerint tehát okos és bolond ember megy a vásárra. A parasztember azonban hiába okos, csak nehezen gazdálkodik.
Vondorkovics László háromezer forintért szánt egy hatszáz négyszögöles portán. Ez még Nyírparasznyán is kemény munkát jelent. És kis pénzt. A másnap még keményebb. A gazda két lovával, Színésszel és Lujzival már hajnalban a földre vonul. Nyírparasznyáról tart a Nagytag nevezetű földterületre. Vondorkovics Lászlónak ott van földje és oda megy boronálni. A távolság a falu és a föld között másfél kilométer, s a megtétele körülbelül húsz percig tart. Ha László most nem a Nagytag nevű földterületére igyekezne, hanem mondjuk Vajára, a szomszéd községbe, amely Nyírparasznyától nyolc kilométer, akkor bizony másfél-két órát is eltartana az út. Autóval ez nem volna több két-három percnél.
De jó ez a lassúság, és jó ez a nyugalom. Legalábbis a városból nézve. Mert a mai Magyarországon parasztnak lenni sem könnyű.
- Arra nem gondolt, hogy vegyen egy traktort?
- Gondoltam, de nem jött össze. Az új sokba kerül, az ócska meg nem éri meg a keveset se.
- Akkor már inkább a ló?
- Jelenleg ez a helyzet...
Nyolc hektár föld, két ló, egy ember. László még bírja. A ló mögött lehet gondolkodni. Például azon, hogy egy kupec negyedannyi munkával négyszer-ötször annyit keres, mint egy átlagosan gazdálkodó paraszt...
A déli harangszó Lászlót már a kocsmában találja. Két korty között azt mondja: mégsem lenne kupec, mert arra is születni kell. Meg aztán sok pénz is kell hozzá, milliókban mérhető.
- Hogy látja, jobb dolga van a kupecnek?
- Elvileg jobb. De kockázatos is, sokszor csak a végén derül ki., sikerült-e az üzlet. És szerencse is kell hozzá. Mert az olyan munka, hogy hoz is, meg visz is. Egyszer hopp, másszor kopp...
Baloghéknak ez a mostani Nyíregyházi vásár például jókora kopp volt. Ez van. Néha. De gyakrabban van fordítva.
A lókupecekből a paripakészítő titkok csak egy kis részét sikerült kihúzni. Ugyanakkor állítják: nincs olyan öreg, kehes gebe, amelyikből ne tudnának hibátlannak tűnő állatot varázsolni. Legalábbis néhány napra.
- Írásunk a TV 2 Napló című műsorában sugárzott riport nyomán.
- A képek nerm a szereplőpkről készültek, illusztzrációként a 35. Magyar Sajtófotó pályázatra érekezett fotók közül válogattunk.
Az illusztrációként szereplő képeket a Lóvásár című fotosorozatból emeltük ki. A fotósorozat leírása a következő:
- Lóvásár. Az idő múlásával egyre kevesebb az utakon a lovasszekér, egyre ritkább az hagyományos állatvásár. A megmaradt kevés lóvásár ugyanúgy zajlik, mint régen, a lókupecek sajátos cselei ma is fellelhetőek: lerészegített ló ha "kutyás" (nem fogad szót), festéktől fehéren világító fogak (a fogak alapján lehet megítélni a lovak életkorát, egészségét). A ló kínzását a törvény bünteti, mégis legtöbbször a rendőrök szemet hunynak e szabály felett, s elszórakoznak a látványon.
